Az apátságról


Készítette: Buzás Gergely - muzeológus, művészettörténész (Visegrádi Múzeum)

Az apátságról álljon itt Mezősiné Kozák Éva ismertetője, aki az itt folyó régészeti munkák vezetője közel harminc éve, s akinek köszönhető, hogy ez a csodálatos műemlékünk ennyire is megmaradt.

M. Kozák Éva 

Térkép

Román kori építészetünk kiemelkedő emléke a Vértes hegység egyik magaslatára épült bencés, később dominikánus apátság Szent Kereszt tiszteletére szentelt temploma. A terület ma közigazgatásilag Oroszlány városához tartozik. Innen – a vasútállomástól – a piros turista jelzést követve, Pusztavám felől a zöld jelzésen előbb Gerencsérvár romjait érintve egy, az országutat áthidaló szénszállító szalag pilléreihez érkezünk. Itt indul ÉK-i irányba az a meredek, pár száz méter hosszú erdei ösvény, amely a romokhoz vezet fel.

Az épületmaradványokra elsőként Rómer Flóris figyelt fel a múlt században. A századfordulón írt róla Nácz József vértessomlyói plébános gazdagon illusztrált tanulmányában. Kisebb kutatásokat első alkalommal 1940-ben, Lux Géza vezetésével végeztek. Módszeres és nagy területekre kiterjedő munkálatokra csak 1964–71 között és a 80-as években került sor.

Ez a régészeti kutatás feltárta a 13. századi templom romjaitól északra az apátság első, 12. századi, egyenes záródású templomát is, valamint a két templom közti területen több periódusban kiépült kolostor maradványait. Az ásatások során nagy számban előkerült kőfaragványok se­gítséget nyújtottak az apát­ság építéstörténetének rekonstruálásához. A változa­tos régészeti leletanyag a ko­lostor egykori mindennapjait eleveníti meg számunkra. A két templomot körülvevő te­mető részleges feltárásából a temetkezési szokásokról szereztünk ismereteket.

Történeti adatok

A Vértesszentkereszt elnevezés a 19. századból származik. A középkori oklevelekben Szent Kereszt, Udvarhely, Keresztur néven írnak az apátságról. A terület a Csák nemzetség ősi birtokához tartozott. A család ősének két fia volt: Szabolcs, a nemzetségfő és Álmos, akinek leszármazottja Árpád. A Csák nemzetség szállásterülete – melyet az Arpádházi hercegeké vett körül – a mai Fejér megyére esett. Anonymus, a névtelen történetíró a Vértes hegységet és az alatta levő Csákvárt tartotta az első szerzeményüknek. A nemzetségi monostort magát 1146­ban említik először: Fulco hospes (egy Magyarországon letelepedett idegen) végrendeletében négy ekényi földet adományoz örök birtokul Ugrin ispán Vértesben álló monostorának. A nemzetség anyagi ereje a 12. századvégére jelentősen megnőtt. Ez időben élt a család kiemelkedő egyénisége, II. Ugrin, aki fontos egyházi méltóságokat töltött be: zágrábi, győri püspök, 1204től esztergomi érsek lett. Tekintélyes vagyonát öccse (vagy unokaöccse) I. Miklós ispán örökölte, aki 1212–39 között magas hivatalokat látott el. II. Endre király hű embere és támogatója volt, amiért az uralkodó 27 birtok adományozásával jutalmazta. Az ispán fenn­maradt négy végrendelete értékes adatokkal szolgál Vértesszentkeresztre vonat­kozóan. Az 1231es végrendelet a Szent Kereszt melletti prediumot, azaz gazdasági központot említi, ahol Ugrin érsek épített házat. A helyet Udvarhelynek nevezi, s épületeit régi jogszokás szerint a legkisebb fiú örökölte. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a nemzetség közös tulajdona maradt - még I. Miklós 1239-ben bekövetkezett halála után is - a Szent Kereszt melletti hely, tehát a Vérteserdő és Ecsér földje, melyet később villaként, faluként is említenek. A 12. században nagy jelentőséget kapott a Csák nemzetséghez való tartozás. Újabb kutatások alapján az sem kizárt, hogy az a titokzatos „N” (Nicolaus), akinek számára Anonymus történeti mű­vét megírta, azonos I. Miklós ispánnal.

Az apátság fénykora a 13. szá­zad első felére esett. III. Honorius pápa 1226-ban felhatalmazást adott a vértesi apátnak birtokviták rendezésére és ezt 1239-ben megismételte. Károly Róbert idején a Csák nemzetség szerepe a Vértes vidékén lehanyatlott: váraik és birtokaik a király tulajdonába kerültek, a hegység az uralkodók kedvelt vadászterületévé vált. Az apátság kegyuraságát is ők viselték, ahogy erre írásos adatok is utalnak (Nagy Lajos a tatai vám felét adományozta a monostornak), de a tárgyi emlékekből (Nagy Lajos és Zsigmond-kori kályhák) is következtetni lehet. A Rozgonyi család hatalma már Zsigmond uralkodása alatt megnőtt. A király több bir­tokát kapták zálogba, így szerezte meg zálogként Rozgonyi István a vértesi várakat (Gesztes, Vitány, Gerencsér, Essegvár, Tata stb.) A Rozgonyiak, mint a területtel együttjáró jogokat, átvették és gyakorolták a vértesi apátság feletti kegyuraságot. Ezt támasztja alá az az 1450-ből fennmaradt oklevél, melyben Rozgonyi János beiktatja a Ferenc, majd Lámpás János apátokat. A Rozgonyiak idején a vértesi apátság fokozatosan leromlott.

Újlaki család a vértesi várak és bitiokok gazdája, tagjai az apátság kegyurai., A korabeli állapotokat tükrözi az a kérelem, amelyet 1475-ben Újlaki Miklós boszni­ai király írt a pápához a kolostor ügyében: «Mivel a vértes-kereszt­úri bencés monostor épületei annyira megrongálódtak, hogy apátja Dénes (?) nem mer benn tartózkodni, a jövedelem meg oly cse­kély, hogy két szerzetessel alig tudja magát eltartani s a roskadékos templomban alig mondanak évenként tíz misét, engedje át a pálos szerzeteseknek.» A pápa engedélyezte a kérést, de változás nem történt. Így I478-ban Mátyás király folyamodik IV. Sixtus pápá­hoz, hogy «az olyannyira elpusztult, hogy szinte földszínig rom (apátságot) a Fehérvár város falain kívül levő, Szent Margit tiszteletére emelt dominikánus kolostorba bekebelezhesse.» Ez 1478­ban meg is történt, s az apátság Vérteskeresztúr néven került be a domonkos rend regisztrációs könyvébe. A 16. század elejéről bir­tokügyletek kapcsán kapunk értesüléseket a kolostorról. Tata 1543-ban török kézre került, ezt követően a kolostor szerzetesei is elmenekültek a Vértesből, az apátságban megszünt az élet.

Hochburg család biltoklása idején az apátság területe­it még lakhatóvá lehetett volna tenni. A család 1694-ben felajánlotta az apátságot a móri kapucinusoknak, de a rend főnöke a nagy tá­volság miatt nem fogadta el a megbízatást. A terület 1754-től került az Esterházy család birtokába, és ettől kezdve megindult a rom módszeres pusztítása. Köveit a vidék épülő templomaihoz (Puszta­vám, Szend, Dad), a bokodi tó malom- és gátépítéséhez hordták el. Szárnos faragványt a csákvári emlékműbe és a tatai műromba befoglalva használtak fel. A pusztítás ellen Fuxhoffer Damján emelte fel szavát „Monasterologia”-jában, de segíteni nem tudott.

Építéstörténet

A régészeti kutatás nyomán derült ki, hogy az árokkal körülvett (96x86 m) tetü1et északi részén emelkedtek a monostor legkorábbi épületei: egy egyenes szentélyzáródású templom, a délről hozzá csatlakozó kolostorral. A templomot temető vette körül. A kőtemp­lom téglány alaprajzú hajóból és a keleten hozzá kapcsolódó négy­szögletes szentélyből állt. A két teret lépcső választotta el egymás­tól. A szentélyben az oltár átalakított formájában maradt ránk. A belsőben a padozatot szabálytalan kövekből rakták, mely felül ha­barcsos lesimítást kapott. A bejárat délről nyílt, a szentély déli falán egy ablaknyílás részlete maradt meg. A templom egyszerü alaprajza egyszerü téralakítást feltételez. A hajó lefedése síkmennyezetes, a szentélyé dongaboltozatos lehetett. A belsőben míve­sebb kialakítást a szentély és a hajó csatlakozásánál lévő fal sarokkal, szöglettel formálták. A belső falfelületet festés díszítette, ahogyan er­re a törmelékben talált vörös festésü vakolatmaradvá­nyok utalnak. A feltárás nyomán vált meghatározha­tóvá a korai, 12. századi ko­lostor: a 10,7x3,5 m alapte­rületü épület nagy része alapfalaiban maradt fenn. Ez az egytraktusos építmény homlokzatával az első templom nyugati homlokzatához igazodik, annak vonalába esik. (18)* E korai kolostor falaiból egy nagyobb részle­tet másodlagosan felhasz­náltak a 15. század végi ko­lostorépület északi szárnyá­ban, a konyha helyiségének nyugati falába foglalva. A 12. század első harmadában épített korai templom szentélyének északi-, illetve déli oldalához a század második felében egy-egy téglakápol­na épült. (17) Ezek az egye­düli téglaépitmények az apátságban. A kápolnák alaprajza a négyszögletes hajó­ból és a keleten hozzá csatlako­zó szentélyből áll. Építésénél un. öntöttfalas technikát alkalmaztak: a két külső téglasor kö­zét híg habarcsba rakott tégla­darabokkal töltötték ki. A ká­polnákba a templom hajójának keleti falán vágott bejáraton át lehetett bejutni. A déli kápolná­ban az oltár egy része is meg­maradt. Az északi kápolnát osszáriumként (csontház) hasz­nálták. A 12. századi templom körül hosszú évtizedeken ke­resztül temetkeztek, erre tág le­hetőség nyílt a keleti és a déli oldalon, ahol a 13–15. századi építkezéseket megelőzően be­építetlen területek húzódtak. A keleti és délkeleti oldalon egy­szerübb koporsós vagy koporsó nélküli temetkezéseket találtunk, ezek jellege Árpád-kori köznépi temetőre vall. Fontos kormeghatározó az itt talált "S" végü haj karika, és jellegzetes szokást mutat a halott fejéhez, illetve lábához helyezett tégla. A templom dél i oldalánál önálló csoportot alkotnak a kő- és téglakeretes sírok, melyekben az apátság kegyurainak nyugvóhe­lyeit kell látnunk. A kőkeretes sírok közt található családi te­metkezés is, némelyikük pedig kőlapokkal fedett. Kolostoraink­ban már a 12. századtól kimutat­ható hasonló rendszerü temetke­zés, kiemelt helyen, a köznépi síroktól elkülönítve (Somogyvár, Nagyecsed, Sárvár, Herpály stb.)

Magyarországon az első magán monostorok alapítása a 11. szá­zadra nyúlik vissza (Zselicszentjakab 1061., Százd 1067.). Közös jellemzőjük, hogy az alapító saját vagyonából adományozott birto­kot és az azt szolgáló családokat a monostornak, az alakuló monos­tor a birtokkal együtt a rajta levő egyházat is megkapta. Ha ez az egyház a püspök vagy érsek fennhatósága alá tartozott, ők lemond­tak róla, így válhattak magánegyházakká. A másik út az volt, ha a birtokos birtokközpontjában saját egyházat alapított, melyet a fel­szenteléskor plébániatemplommá is emeltethetett. Később az alapí­tó utóda a templomot tartozékaival együtt a monostornak adomá­nyozta. A 12. századi magánalapítású monostorok kis létszámúak lehettek. Lehetséges, hogy Vértesszentkereszten már a bencés szer­zetesek megjelenése előtt állt a korai templom, amelyhez később épült hozzá az egytraktusos kolostor. A monostor alapítási évszámát nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy az itt álló épületek 1146-ban szerzetesi igényeket elégítettek ki. A feltárt épületmaradványok alatt korábbi épületnyom nem mutatkozott. Az építkezés jellege, a korai kerámiák, az S-végü hajkarikás sírok arra utalnak, hogya feltárt épületmaradványok a korai apátsághoz köthetők.

13. századi templom és kolostor

A korai épületegyüttestől délre hatalmas méretü, gazdag szobrá­szati díszítésü háromhajós, keletelt, bazilikális elrendezésü román kori templom épült II. Ugrin és I. Miklós kegyurasága idején.

A templom belső terét három pár pillér osztotta három hajóra, (2) a keleti oldalon a hosszház kereszthajóval bővült amelynek félkör­íves szentélyei nem esnek egy vonalba a a mellékhajók tengelyével (3). Különleges kialakítást kapott a főszentély: a szentélynégyszö­get keletre egy nagyobb, az északi és déli oldalon egy-egy kisebb, alacsonyabb apszis bővíti. A templom alaprajza négyzetes arányhá­lórendszer alkalmazására mutat, melyben a fő és mellékhajók aránya 2:1. A főhajó szélessége és a templom jellegzetes térarányai adottak voltak, ezek alapján lehetőség nyílt az épület főrészeinek kiszerkesztésére. A templom építőanyaga a közelben bányászott sárgás színezetű keménymészkő. A falak öntöttfalas technikával, gondosan faragott kváder-burkolattal készültek. A boltozatok kialakításánál a bordák közti boltsüvegeket téglából rakták. Ugyancsak keménymészkőből készültek a templom gazdagon faragott részletei. Emellett fokozta a látványt a vörösmárvány elemek alkalmazása (padozat, kapuk, sírkövek, stb.). Az épületen belüli súlyeloszlás nem volt egyenletes, amint ezt a különböző pontjain végzett régé­szeti kutatások adatai mutatják: az alapozások mélysége kelet felé növekvő terhelésre utal. A diadalív és a hajó keleti első pillérpárja erőteljesebb kialakítást kapott. A hazai bencés templomoktól eltérő­en itt a torony a négyezet vagy a kereszthajó szárai felett, esetleg a szentélynégyszög felett emel­kedett, ahogy ez 11-12. századi francia templomoknál és hatásukat mutató 13. szá­zadi hazai emlékeken (Kalocsa II., Gyulafehérvár székesegyház) látható.

A templom belsőterébe délről, nyugatról és északról nyílt kapu. A 18. században gondos kezek a déli- és nyu­gati oldalon egy-egy gödör­be rejtették el a kapuk leg­szebb faragványait, de a le­hullott töredékekből is több értékes részlet került elő. Sedlmayr János építész­nek, a kapuk helyükön meg­maradt és szórvány ból elő­került darabjai segítségével sikerült a kapukat rekonstru­álnia. A templomnak három bélletes - a fal vastagságában lépcsőzetesen szűkülve - alakított kapuja volt. Az északi a legegyszerűbb, déli és nyugati tagozatait gazdagon, részben figurál is fa­ragványokkal díszítették. A déli főbejárat volt szerkeze­tileg is a leggazdagabb: bél­letét rézsűs talplemez felett két fal sarok szögletébe állí­tott két oszlop alkotta. A kül­ső fal sarkon leveles inda­dísszel keretei ve, egymás fölött elhelyezett álló prófé­ták reliefje volt. A közbülső falsarok és a szárkő orna­mentális díszű volt, az utób­bi palmetta motívumai meg­ismétlődtek a vörös homok­kő timpanont keretelő sávon. A változatos, keresztmetszettel vörös és fehér homokkő váltakozásával alakított ívbéllet külső tagján, az alapból kiemelkedő leveles indadísz futott. A kapu jobb oldalán, a fejezetek­kel azonos magasságban pilaszterre helyezett, oldalnézetben ábrá­zolt oroszlán állt. Magyarországon hasonló - de a homlokzatra merőleges helyzetű - oroszlánt a karcsai templomon találunk. A nyu­gati kapu valamivel egyszerűbb bélletszerkezettel, de a főkapuéhoz hasonló program alapján készült: a külső falsarkon itt is egymás fö­lött álló figurák, két-két apostol alakja látható. A bélletben csak egy oszloppár található. A timpanonon és az ívbélletben nem volt orna­mentális dísz. A kapu két oldalán, a homlokzattal párhuzamos hely­zetben egy-egy oroszlán volt, hátukra vörös homokkő oszlopot állí­tottak, ezekre támaszkodott az oromzatos kapuépítmény. Ez a kapu­típus Lombardiából terjedt el, hazai változatai az elpusztult eszter­gomi Porta Speciosa, ajáki, litéri, felsőörsi templomkapuk. (A nyu­gati kaput eredeti elemeinek felhasználásával a helyreállítás során részlegesen visszaépítették.) A kolostor felé közlekedést biztosító biztosító északi kapu volt a legegyszerübb. Bélletének szer­kezete a nyugati kapuéhoz ha­sonló, de tagozatai dísztelenek, fejezetei – az előbbi két kapu akantuszos oszlopfőivel szem­ben fejlettebb, – bimbós formá­kat mutatnak. A vértesszentke­reszti kapukat stiláris kapcsolat füzi az esztergomi palota kettőskapujához, a gyulafehérvári székesegyház déli, Fejedelmi­ kapujához.

A templombelső megvilágí­tását szolgálták a nyugati hom­lokzat résablakai, a hosszház ba­zilikális módon a – mellékhajók fölé emelkedő – gádorfalának félkörÍves ablakai. A hajó belső terét három pár nyolcszögalapú pillér osztotta három hajóra. A keleti első, összetett pillér fejezetét ki­hajló, húsos levelek fríze alkotja, a további négy pilléren leggyakrab­ban egymással küzdő, vagy a sarkon közös fejben végződő állatpáro­kat (oroszlán, sárkány és más fenevadak) ábrázoltak. A templomot keresztboltozattal fedték le, a főhajóban a ciszterci építészetre jellem­ző bordaprofillal, a mellékhajókban és a szentélyben fél nyolcszög keresztmetszetü bordával. A templom párkányzatának részletei ere­deti helyzetükben csak a szentélyen maradtak meg: az ívsoros-fogrovatos párkányt a széles lábazatról indított faloszlopok fejezetek köz­vetítésével és konzolokkal támasztották alá. A párkányzat számos tö­redéke ásatásból került elő, így azaz emberalakos oszlopfő is, amely egykor a főszentély ívsorához tartozott. Ennél később készülhetett a hajó párkányzata, melynek ívsora gótikus jellegü, csúcsíves formákat mutat. A templomot színes, barna-zöldmázas tetőcserép fedte, a tetőgerincet hagymafiálé díszítette. A templom nyugati oldalához a szen­tély szélességével egyező méretü előcsarnokot építettek. A bejárat két lábazati köve és a közte kirakott belépő eredeti helyén megmaradt.

A 13. századi szerzetesi templom építészeti megoldásaiban és részletképzésében kettősséget mutat. Az érett románkori stílust képviselik a figurális faragványok: bűnbeesés, „jongleur”, szerze­tes, Krisztus-fej ábrázolása, az állatalakos frízek, a kapuorosz­lánok, illetve olyan ornamentá­lis formák mint az akantuszos oszlopfők, palmettás indák és szalagok. Ugyanakkor megjelennek az épületen az I1e-de France-ból, Burgundiából közvetített koragótikus elemek: nyolcszögletes pillérek, boltozatformák, bimbós oszlopfők, a hajó ívsoros párkánya.

A két román kori templom között helyezkedett el a 13. századi kolostor, amely nem szabályos kolostorformát mutat, négyszögbe zárt kerengővel, hanem egy keleti és egy nyugati szárnyból állt, s ezeket egy zárófal kötötte össze. A kolostor durván megmunkált kövekből épült fel, a fontosabb részletekhez használtak szépen faragott köveket. A he   lyiségek a hagyományos sorrendben követték egymást: sekrestye (5) káptalanterem       (6), gyülekező terem (7), nappali (8). A nyugati oldalon a korai kolostor falait is felhasz­nálva, egészen az előcsarnok faláig húzódó épületszárnyat alakítottak ki, itt a refektórium (ebédlő) és a konyha kapott he­lyet (18). Az l330−40-es évek­től az új szerzetesi templomba temetkezett a kegyúri család. A templombelső egész területén egyszerű-, az előcsarnokban, valamint a déli kerengő folyosó alsó rétegeiben téglakeretes sírokat tártunk fel.

Az építkezéseket Vértesszentkereszten II. Ugrin püspök kezdte el a 12. század vé­gén, és örököse, I. Miklós ispán fejezte be a 13. század első ne­gyedében. Az építkezésen több mühely munkája tükröződik.

A dominikánusok építkezései

A 15. század első évtizedeiben még jelentős az apátság, a század második felére azonban lehanyatlott, a kolostor falai leromlottak, csak egy-két szerzetes élt köztük. A fehérvári Szent Margit dominikánus kolostorral történt egyesítésről 1478. július 15-én kelt az oklevél. A beköltöző új rend tagjainak fő feladata volt, hogy életet vigyenek az elhagyatott falak közé. A meginduló építkezést a szerénység és a rendelkezésre álló építőanyagok mind gazdaságosabb felhasználása jellemezte. A dominikánusok rendjük szabályainak megfelelő építkezésekre törekedtek, de helyzetüket Vértesszentkereszten erősen megszabták a már meglevő épületek. A 12. századi templom szakrális használata megszünt. A plébá­nia funkciókat a nagy templom vette át, ahol a világi hívek elkülöní­tésére rekesztővel választották el a hajó terét a szentélytől. Az idők folyamán megrongálódott színes mázas tetőfedés helyébe mázatlan fedés került. A kolostor építésekor a belső négyszögü udvar körül építették ki a kerengőfolyosókat (14). A kolostor keleti szárnyát átépítették, de nagyrészt megtmtották a helyiségsor funkcióit: sekrestye, káptalan terem, prior szobája (korábban gyülekező terem), nap­pali (korábban hálóterem). A keleti szárny egy kápolnával bővült, melybe használójának, a priornak szobájából nyílt a bejárat (9). A nyugati kolostorszárnyat lebontották, az itteni helyiségek funkcióit az új északi szárny helyiségei vették át. A lebontott épület anyagát felhasználva nyári és téli refektórium és konyha épült (10,11,12). A dominikánusok elmélyült tanulmányokat folytattak, ezélt minden szerzetes számára önálló cellát alakítottak ki. A vértesi kolostorban a cellasor és a könyvtár az emeleten kapott helyet. A történeti ada­tok, aszámos kőfaragvány és a régészeti leletanyag az építkezés ide­jét az l480-as évekre helyezi. A 16. század első negyedében még kisebb átalakításokat végeztek a kolostoron (kerengő átépítése, bejáratok, burkolat), amit a reneszánsz faragott részletek is jeleznek. A török hódoltság idején a szerzetesi élet végleg meg­szűnt az apátságban.

A kolostor helyreállítási munkái több évtizede folynak. A régészeti leletanyagból, fara­gott kövekből ízelítőt kaphat a látogató a tatai Kuny Domokos Múzeum állandó kiállításán és az Esterházy család egykori uradaimában létesített angol­kertben, a táj parkhoz tartozó műromban, amelybe 24 faragott részletet foglaltak be.

A helyreállításban résztvettek:

M. Kozák Eva a régészeti kutatás vezetője, Sedlmayr János tervező, Szakál Ernő, Birkmayer János, Kőfalvi Imre, Schütz Zoltán kőrestaurátorok. A kivitelezési munkákat a Visegrádi műemlék-helyreállító Kft. végezte Lévai László vezetésével, csoportvezető Nagy János.

A megkutatott monostor értékes műemlékünk. A rom helyreállítása és a leletanyag feldolgozása ma is folyamatban van. Reméljük nincs messze az az idő, amikor a nehéz körülmények között folyó munka befejeződik.

Forrás:
Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 666.szám,
Kiadta a TKM Egyesület az Országos Műemlékvédelmi Hivatal támogatásával 2000-ben.

Tetejére